I. A
Pokol kapuja
Íme a
Birkenaui Koncentrációs Láger
hirhedt kapuja. (Auschwitz II)
......................
II.
„A Halál Rámpa”
Ugyanaz a
kapú belülröl nézve. Innen
jól kivehetö a Láger teljes
„pályaudvara”, a sinpárak
közötti térség, az a bizonyos
„Halál Rámpa”, ahol a
deportáltak kiszálltak a vagonokból
és ahonnan kezdödött a
gázkamrákba való
szelektálás.
Az itt
látható láger-komplexum
kiépitéséhez 1944 tavaszán
kezdtek hozzá, amikor elhatározták a
magyarországi -- beleértve az
annakidején Magyarországhoz csatolt
Észak-Erdélyi és
Kárpátaljai -- zsidóság
deportálását. Mivel ennek a
deportálásnak tervbe vett méretei
meghaladták minden addigi holokauszt
tevékenységet, Höss, Birkenau
lágerparancsnoka két alkalommal is
Budapestre utazott, hogy ott, Eichmannal, a Gestapo
Zsidó-kérdés végleges
megoldásának vezetö
tisztviselöjével és a
horthysta-kormány ugyancsak a zsidó
kérdéssel foglalkozó
ügyosztályával
meghatározzák a deportálásnak
azt az ütemét, amely megfelel a birkenaui
gázkamrák és kemencék
elgázositási és elhamvasztási
kapacitásának.
III.
Új szállítmány
érkezik
A
„Halál Rámpa” 1944-ben. Ez a hely
volt a VÉGÁLLOMÁSA annak a
Magyarországról, beleértve
Észak-Erdélyböl is indított 147
szerelvény több mint 6000 berácsolt
és lelakatolt marhavagonnak, amelyekben 434.351
ember, jórészben asszonyok és
gyermekek voltak bezsúfolva. Itt, ezen a
rámpán hajtották végre a NAGY
SZELEKCIÓT. Minden
szállítmányból, amely mintegy
3000 lelket számlált, legkevesebb
kétezret halálra szelektáltak.
Kedves barátaim, innen, erröl a vasúti
rakodóról, amely látszólag
olyan csendesnek és békésnek
tünik, a 2000 kiszelektált ártatlan
személyt EGYENESEN A GÁZKAMRÁK
FELÉ IRÁNYÍTOTTÁK.
A
fennmaradó 1000 ember, legalábbis
ideiglenesen, rabszolgamunkára
ítéltetett.
A képen
két, üres vagonokból
álló vasúti szerelvény
látható. Ezek a vagonok, még 5-6
órával ezelött deportáltakkal
voltak zsúfoltak. Most üresek, a
deportáltak már végig mentek a
„Halál Rámpán”. Az
elötérben több SS katona
látható, amint ellenörzik a
rámpa minden szögletét, hogy
„rendben” legyen minden a nemsokára
befutó újabb transzportig. A
háttérben pedig, a pályaudvar
végén, néhány Häftling
alakja vehetö ki, az úgynevezett
„Kanada” munkacsoportból, akik
éppen feladatuk
teljesítésének vége
felé értek, azaz elvégezték a
vagonokban maradt csomagok, batyuk, kofferek
beszállitását az erre kijelölt
közeli raktárokba.
IV.
Kiszállás a
vagonokból
[IV-1]
A
szerelvény megállt. Kinyitották,
majd félretolták a
kívülröl bezárt
vagonajtókat. Kivétel nélkül,
minden alkalommal a nyitott ajtókba folyton csak
azt kiabálták, hogy ALLE HERAUS (vagyis
kifelé, ki a vagonból), valamint azt, hogy
ALLES DORT LASSEN (mindent otthagyni).
Az elsö
parancsnak még örvendtünk is, hiszen
fellélegezhettünk a nyomasztó
utazás után. A második parancs
viszont zavarba hozott. Sehogy sem értettük.
Hogyan hagyjunk mindent a vagonban, a téli meleg
ruhákat, a váltó
fehérnemüt, a gyógyszeres dobozt, a
kisgyermek-pelenkákat…?
Nem volt sem
idö, sem lehetöség
kérdéseket intézni és
mégkevésbé választ
várni.
Kezdetét
vette a vagonokból való
kiszállás.
[IV-2]
Már
elsö látásra kivehetö hogy a
vagonokból kiszálltak zöme
anyák voltak gyerekeikkel.
Ennek az a
magyarázata, hogy már 1941 óta a 21
és 45 év közötti zsidó
férfiakat behívták
munkaszolgálatra, akiknek túlnyomó
részét Ukrajnába vezényeltek,
hogy megtisztítsák a front
mögötti beaknásított
területeket. Ennek persze az volt a
következménye, hogy csaknem minden
zsidó családban, a gettózás
elött, alatt, a deportálás
egész idöszakában, egészen a
gázkamra bejáratáig a család
minden problémája, az anyagi és
szellemi egyaránt „drága, szent”
édesanyáink vállaira
nehezedett.
[IV-3]
Noha
számtalanszor ismételgették a
parancsszót, miszerint „Alles dort
lassen”, mindent a vagonban hagyni,
néhányan -- mint látható --
mégis magukkal ragadtak egy-egy
csomagocskát. Furcsa módon az ott
ólálkodó SS-ek úgy tettek,
mintha nem vették volna észre.
Számukra az volt a fontos, hogy minden gyorsan,
zökkenésmentesen, pánik,
sírás, ordítozás és
föképpen eröszak alkalmazása
nélkül menjen végbe.
[IV-4]
A
„Halál Rámpája” a
vagonokból való kiszállás
utolsó perceiben. A háttérben
két épület látható (a
sínek jobb és baloldalán)
égbenyúló
kéményeikkel. Ezek a II és III
számú krematóriumok.
[IV-5]
1944 június
9-én családommal együtt egy ilyen
vagonból szálltam ki, amilyen ezen a
képen látható. Egymás mellett
álltunk, nehogy elveszítsük
egymást és kutató tekintettel
fürkésztük a helyet, hogy
sejtelmünk legyen vajon hól vagyunk, mit
szándékoznak tenni velünk, milyen sors
vár ránk? Egyszercsak a
hangosanbeszélöre lettünk figyelmesek,
amely, csodák-csodájára,
gettóba zárásunk óta az
elsö emberi hang volt:
Uraim
és Hölgyeim,
Tudjuk, hogy
nagyon fáradtak, az utazás
kimerítö és fárasztó
volt. Tudjuk, hogy szükölködtek
élelemben és vízben.
Sajnálatunkat fejezzük ki, de nem a mi
hibánkból történt. Mindennek
azonban most vége. Most a lágerbe
kerülnek, ahol a munkaképesek dolgozni
fognak és normális
körülmények között fognak
élni.
Sajnáljuk,
de egy kellemetlen hírt is kell
közöljünk, éspedig azt, hogy a
lágerig, ahol el lesznek
szállásolva körülbelül 3
km. a távolság és a mai napon nem
rendelkezünk kellö
szállítóeszközzel.
Ezért arra kell kérjük,
hogy
asszonyok,
anyák 14 évnél kisebb
gyerekeikkel, valamint az idösek, betegek,
nyomorékok a Rámpa baloldalára
húzódjanak.
A
munkaképesek, akik gyalog is megtehetik az
útat, sorakozzanak a Rámpa jobb
oldalára.
Az utazás
borzalmas körülményei után,
amikor napokon át kínzott a
szomjúság, éhség és
levegötlenség, de föképpen a
félelem és a bizonytalanság, lelki
balzsam volt számunkra az elhangzott
jóakarattal és megértéssel
átitatott „monológ”.
Így
történhetett aztán, hogy a
családok szétszakítása, az
örökre való
szétválás pillanatai szinte
zajtalanul, nagyon is rövid idö alatt ment
végbe.
V. Az
örökre való elválás
pillanatai
[V-1]
A gyerekes
anyák csakhamar felsorakoztak a rámpa
baloldalára.
Figyeljük
csak meg a felvétel baloldalán
lévö, ártatlan kicsinyeket, mintha
egyenesen a szemünkbe néznének. Ott
állnak és nyugodtan várakoznak,
honnan is tudhatnák, hogy csupán percek
választják el öket a
haláltól? Miközben nézzük
ezeket a gyerekeket, önkéntelenül is
összerázkódunk és jön,
hogy kiáltva kérdezzük:
Miért?
Kinek állhat hatalmaban, hogy ezeknek és
a hozzájuk hasonló egy millió
gyereknek megvonják az élethez
való jogát, csupán azért,
mert zsidóknak születtek? Mi a
teendö? Mit kell, mit lehet tenni, hogy ilyen
és ehhez hasonló
égbekiáltó
szörnyüségek semerre és soha
meg ne ismétlödjenek?
[V-2]
Íme egy
másik csoport: anyák gyerekeikkel. A
vagonok elött állnak és
várják, hogy felszálljanak majd az
értük jövö teherautókra,
amelyek -- amint ezt ígérték --
elszállítják öket a
lágerbeli szálláshelyre.
A
pillanatfelvétel távolról sem
képes visszaadni a megörökített
valóság mély tragikumát.
Gondoljanak csak arra, hogy ezek az emberek abban a
meggyözödésben vannak, hogy még
besötétedés elött ismét
együtt lesznek családtagjaikkal.
Meg kell vallanom,
hogy még most, 60 esztendö után is a
legfájóbb, soha be nem
gyógyuló seb a „Halál
Rámpáján” ért engem, a
családomtól való
elválasztás pillanatában.
Anyám
eltünt szemeim elöl, anélkül, hogy
egy búcsúcsókot adhattam volna
neki… Nem adódott alkalom, hogy
megöleljem ikertestvéreimet, hogy karjaimba
zárjam legfiatalabb öcsémet, a
mindnyájunk által elkényeztetett
Valentint. Hogyan is gondolhattam volna, hogy az
SS-legények minden szava szemenszedett
hazugság? Szemeimmel követtem
távolodó anyámat, amint
kézenfogva viszi a kis Valentint és maga
elé tereli az ikreket, nehogy elveszítse
öket a sokaságban. Hogyan is gondolhattam
volna, hogy tekintetemmel utolsó útjukra
követem öket?
[V-3]
Férfiak
egy csoportja várja a
szelekciót.
[V-4]
Egy
másik férficsoport tagjai, ugyancsak a
szelekcióra várva, észreveszik, hogy
fényképezögép irányul
feléjük és belebámulnak annak
lencséjébe.
[V-5]
Ebben az
oszlopban, amely a szelekciót végzö
bizottság felé tart,
jónéhányan akadnak olyanok, akiknek
semmi esélyük nincs, hogy munkára
szelektálják. Ezeket az embereket, a
szelekció folytán, a
gázkamrák felé terelik. Lám
csak, annak a gyereknek az elsö sorból, vagy
a balodalon lévö másik gyereknek,
akinek valószinüleg nincs anyja, apjaik
valahogyan magukkal vették, semmi
esélyük nincs, hogy a munkaképesekhez
sorolják és minden bizonnyal rövidesen
a gázkamrában fejezik be rövid
életüket.
Semmi
kétség, hasonló sors vár a
csoport közepén haladó, botokra
támaszkodó két öregre
is.
[V-6]
Idös
nagyapák és nagyanyák,
nyomorékok és betegek, akik alig tudnak
lábaikon megállni, ugyancsak a vagonok
elött csoportosultak és várják,
hogy értük jöjjön
beígért teherautó.
A
teherautók valóban megérkeznek, de
ahelyett, hogy abba a bizonyos „családi
lágerbe” szállítaná
öket, a gázkamra ajtaja elött teszik le
a „rakományt”.
.
VI. A
Nagy Szelekció
[VI-1]
A
szelekciót megelözö elsö
lépésként két
különálló menetoszlopot
alakítottak: férfiak és 14
évnél idösebb fiúk, illetve
nök, beleértve az anyákat 14
évesnél fiatalabb gyerekeikkel.
Mindkét
oszlop valamennyi tagjának,
külön-külön, el kell haladnia egy
SS-ekböl álló bizottság
elött.
A „Nagy
Szelekció”, amely ideiglenesen életre
vagy azonnali halálra ítél, most,
perceken belül veszi kezdetét.
[VI-2]
A
szelekció minden alkalommal a nöi csoporttal
kezdödik. Egyik oldalra kerülnek a
munkaképesnek ítélt nök, a
másikra az idös, beteg, munkára nem
alkalmas asszonyok, valamint a kisgyermekes anyák.
Ez utóbbi oszlopot egyenesen a
gázkamrák felé
irányítják. Elöfordul olykor,
hogy az SS-bizottság elnöke észrevesz
egy-egy fiatalabb, erösebbnek kinézö
nöt csecsemöjével a karján (mint
a képen is látható) és szinte
udvarias hangon, ekképpen szól
hozzá:
„Asszonyom,
látok maga mellett egy idösebb asszonyt,
talán éppen a nagymamája, vagy
nagynénje a gyereknek. Adja oda a kicsit
és menjen át a másik oszlopba,
akik gyalog mennek.”
Voltak, akik
így cselekedtek és ezzel --
anélkül, hogy tudnák --
elkerülték az azonnali
gázhalált. Más fiatalanyák
viszont mégjobban mellükhöz
szorították gyereküket és
hisztérikusan felkiáltottak:
„
Nem engedem ki a karomból, az enyém, nem
válok meg töle, inkább
meghalok.”
„Asszonyom,
ne pánikozzon -- szakította félbe
az SS -- én nem parancsoltam, csupán
javasoltam. Ha nem akar, rendbe van, menjen
tovább a sorával.”
És a
fiatalasszony melléhez szorított
csecsemöjével boldogan haladt tovább a
gázkamra felé, amelytöl immár
csak néhányszáz méter
választotta el.
[VI-3]
Rendben
folyik a szelekció. Az SS-ek nyugodtak,
aljasságukat mézes-mázos szavaikkal
álcázzák.
Senkinek a sorban
lépegetök közül pillanatra sem
villant át az agyán, hogy minden egyes
lépessel közelebb jutnak az
elkerülhetetlen véghez, amely immár
csak párszáz méternyi
távolságra van.
[VI-4]
A nök
és kisgyermekes anyák szelekciója a
végéhez közeledik.
Néhány perc múlva következik a
férfiak és nagyobb fiúk
szelekciója.
[VI-5]
Megkezdödött
a férfiak és a 14 évnél
nagyobb fiúk szelekciója.
[VI-6]
Rabszolga
munkára ítélt
férficsoport.
VII.
Munkára kiválasztott nök
csoportja
[VII-1]
Ezeknek a
rabmunkára ítélt nöknek az
arcáról és szemeiböl
lerí a nyugtalanság, a
bizonytalanság, a félelem.
Mintha csak
kérdeznék:
„Vajon
mikor fogjuk viszontlátni szeretteinket,
akiktöl elválasztottak?”
[VII-2]
A munkára
szelektált nök csoportja elindult a nöi
láger felé.
VIII.
A gázkamra felé vezetö
út
[VIII-1]
Anyák,
nagyobbacska gyerekeiket kézen fogva, a
kicsikéket karjukon -- közöttük
még egy nagymami is -- sétatempóban
haladnak a sínek mentén a
gázkamrák felé.
Tekintetükböl
egyáltalán nem vehetö ki a
halál rémképe.
[VIII-2]
A két
kismama, egyikük cscsemöjével a
karján, és a körülöttük
lévö hét másik gyerek most
teszik életük utolsó
lépéseit.
Valósággal
mellbevág ennek a három gyermekalaknak a
képe. A középsö,
négy-öt évesnél nem lehet
több, erösen fogja két kisebb
testvérének a kezecskéit, nehogy
eltévedjenek a … halál felé
vezetö kijelölt útról. Ugye
hihetetlen? Mégis ez a meztelen igazság.
[VIII-3]
Ez a
fénykép a legelterjedtebb, legismertebb,
valósággal jelképévé
vált annak az útnak, amely a
„Halál
Rámpájától”, a
sínek mentén elvezet a
gázkamrákig. Ezt az útat több
mint egymillió zsidó tette meg,
zömében anya gyermekeivel, öregek
és betegek.
.
IX.
Az utolsó megállás
Négy
kép következik. Az arcokon nyugodtság
látszik, mintha a korábbiakban tett
ígéretek teljesülnének. Az
anyák tekintete gyermekeikre siklik, semmi jele a
félelemnek.
S
mégis…A most következö képek
borzalmas jelenetekröl, a halálba vezetö
út talán a legdrámaibb
szakaszáról tanúskodik.
Azoknak, akiket a
képen látunk, mondták, hogy noha
rövid az út amit meg kell tenni, de mivel
úgy tünik, hogy kissé
elfáradtak, megpihenhetnek egy keveset.
Szép volt a hely, ahol megálltak,
fás terület, zöld fü, az
öntözöberendezésböl
vékony csíkban csordogált a
víz. Aki szomjas volt ihatott, a gyerekek
játszani kezdtek az üde gyepen. Akinek
zsebében még lapult egy-egy szelet
kenyér, odaadta a gyerekének, hogy
majszoljon addig is amíg majd ételt
osztanak. Már-már az öröm
érzete vett erõt az anyákon, mikor a
hancúrozó kicsinyeik ajkán mosoly
jelent meg.
Még mindig
senki sem gyanítja a szörnyü
valóságot.A fákat
szándékosan ültették ide, erre
a helyre, egyáltalán nem azért, hogy
kellemes árnyékot nyújtsanak, hanem
azért, hogy eltakarják a száz
méternél is közelebb lévö
gázkamrákat és a
hullaégetö kemencéket.
Erre a
„pihenöre” azért volt
szükség, mert -- minden porosz
alaposság ellenére -- az emberirtás
„tudományos” folyamatában
sehogyse tudták elkerülni azt, hogy ne legyen
kisebb-nagyobb fennakadás,
idöeltolódás a megelözö
transzport teljes likvidálási folyamata (a
vetközötermeknek és maguknak a
gázkamráknak a kiszellöztetése,
a hullák teljes hamuvá
égetése) és az új
érkezök számára minden
gyanút elhárító
„szinpadi” rendezés között.
Ezért, nem ritkán fordult elö, hogy az
újonnan érkezett
gázkamrajelölteknek néhány
percet, vagy akár többtíz percet is
várniok kellett, amíg megtehetik az
utolsó száz métert.
[IX-1]
Ezen a
felvételen a legmegkapóbb, amit
látunk, a gyerekek, mint valami földre
szállt ártatlan angyalkák.
Mellettük az édesanyák, akik
még tekintetükkel is ökrödnek
felettük. De itt vannak az istenfélö
öregek is, akik bölcs belenyugvással a
gondviselésre bízzák
magukat.
Valamennyiüknek
egyetlen büne, hogy zsidóknak születtek.
S ezért a bünért olyan
megaláztatásban részesülnek,
mint soha senki és a rövidesen sorra
kerülö tömeggyilkosság
leplezésére olyan förtelmes, cinikus
hazugságban ringatják öket, ami
példátlan az egész emberiség
történetében.
Ezeknek a
kiszolgáltatott lényeknek az
„Übermenschek”, vagyis azok, akik
„felsöbbrendü embereknek”
minösítették önmagukat,
rövid idövel ezelött még
nyájas hangon, meggyözö módon azt
mondták, hogy pihenjék ki egy keveset
fáradalmaikat mielött szeretteikkel
összekerülnek a családi
lágerben.
A
valóság azonban meröben más
volt. Mindazoknak, akik a képen
láthatók, ez volt életük
utolsó „pihenöje”. Ahova a
pihenés után érkezniük kellett,
annak a kevesebbnek, mint száz méternek,
ami ennek az útnak a végén volt, a
vetközötermeket, a 2000 ember együttes
elgázosítására tervezett
kamrát, az emeleten müködö 15
halottégetö kemence kéményeinek
ég felé emelkedö füstjének
látványát eltakarták a
sürün beültetett fák
lombkoronái.
[IX-2]
Az
elötérben lévök
észreveszik, hogy fotóapparátus
irányul feléjük és a gép
lencséjébe tekintenek.
A
háttérben lévök,
szemmelláthatóan nyugodtan
folytatják beszélgetésüket.
Talán éppen annak a reményteljes
álmuknak adnak kifejezést, hogy a
nehezén immár túl vannak.
Végül
ismét mondjuk ki a hátborzongató
valóságot: mindazok, akik a képen
láthatók, nagyon rövid idön
belöl elhagyták a reménykeltö
fás ligetet, a gázkamrákba
toloncolták öket, holttesteiket
felvonszolták az emeleten müködö
kemencékbe, ahonnan csakhamar, mint hamu és
füst távoztak.
[IX-3]
Gyerekek
várakoznak nyugodt
nemtörödömséggel. Hogy mit
várnak? Fogalmuk sincsen róla.
Mindenesetre most
friss levegöt szívhatnak,
álldogálhatnak, sétálhatnak,
akár le is dölhetnek, ahogy kedvük
tartja.
Az anyák is
lehiggadtak. Lám csak, a jobboldalt
láthatók ajkaira -- csodák
csodájára -- mosoly
költözött. Nem kétséges
azonban, hogy nagyon rövid idön belül
ajkaikra fagyott ez a mosoly!
[IX-4]
Mi rosszat
csináltak?
Milyen bünt
követtek el ezek a gyerekek hogy "most, pár
perc mulva" a halálba kell induljanak?
X. Az
elkobzott csomagok sorsa
A
deportáltak kétharmadát már
közvetlenül az érkezés
után meggyilkolták, a többieket, a
„rabmunkára alkalmasokat” a
lágerbe vitték. Tulajdonképpen ez a
csoport is halálra volt ítélve, csak
a „kivégzés” idöpontja
halasztódott el. Ezt célozta a
megfeszített munka, az élet
fenntartásához sem elegendö
élelemmennyiség, a sanyargatás, a
sorozatos büntetések, az idönkint
elkövetett, figyelmeztetésnek szánt
nyilvános botozások, vagy
kivégzések, munkabalesetek,
betegségek, a nemmegfelelö orvosi
ellátás, a legelemibb gyógyszereknek
is a hiánya, valamint a deportáltakon, azaz
élö embereken végzett
„orvosi” kísérletek.
Miközben
folyt az elgázosítás és az
úgynevezett munkára alkalmasoknak a
lágerbarakkokba való
elszállásolása, egy
különleges munkacsoport, amelyet -- ki tudja
miért -- „Kanadásoknak” neveztek,
összeszedte a vagonokban és
„Halál Rámpán” maradt
minden csomagot, valamennyi otthagyott dolgot, amiket
aztán a közelben lévö 30
raktár egyikébe becipelt. A behordott
holmikat pedig - bizonyos normativok szerint -
részletekig menöen
kiszortírozták: férfi-, nöi-,
gyermek ruházati cikkek, lábbelik,
ágynemük, órák,
ékszerek, élelmiszerek és így
tovább. Az így elrendezett és
jól kiválogatott cikkeket
becsomagolták. Ezeket a csomagokat a láger
SS vezetösége a számára
megadott németországi címekre
küldte.
XI.
...És a halál ciklus gördül
tovább
...6 óra
telt el, nem több, amióta az utolsó
deportált-szerelvény megérkezett
Auschwitz-Birkenauba és megtörtént a
kiszállás a „Halál
Rámpára”. Az
„Állomás” most csendes,
üres, de az SS legények
készenlétben állnak, már
kémlelik a távolból
feltünö mozdony füstjét, amely
hozza a következö háromezres
zsidó-transzportot.
...és ez a
folyamat 1944 tavaszán és nyarán
át, így, 6 órás ciklusban,
szüntelenül, éjjel és nappal,
megállás nélkül
gördült tovább.
