Holocaust Survivors and Remembrance Project: "Forget You Not"™
preserving the past to protect the future ...
.

.


Oliver Lustig's Text Presentation

of Historic Holocaust Photograps
from
The Album
The Auschwitz Album:The Story of a Transport
Publisher: Yad Vashem, Auschwitz-Birkenau State Museum
.

.

.


Magyar fordítás

.

By
Vasile Nusbaum, Publisher
Cluj, Romania

 

I. A Pokol kapuja

Íme a Birkenaui Koncentrációs Láger hirhedt kapuja. (Auschwitz II)

......................

 




II. „A Halál Rámpa”

Ugyanaz a kapú belülröl nézve. Innen jól kivehetö a Láger teljes „pályaudvara”, a sinpárak közötti térség, az a bizonyos „Halál Rámpa”, ahol a deportáltak kiszálltak a vagonokból és ahonnan kezdödött a gázkamrákba való szelektálás.

Az itt látható láger-komplexum kiépitéséhez 1944 tavaszán kezdtek hozzá, amikor elhatározták a magyarországi -- beleértve az annakidején Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyi és Kárpátaljai -- zsidóság deportálását. Mivel ennek a deportálásnak tervbe vett méretei meghaladták minden addigi holokauszt tevékenységet, Höss, Birkenau lágerparancsnoka két alkalommal is Budapestre utazott, hogy ott, Eichmannal, a Gestapo Zsidó-kérdés végleges megoldásának vezetö tisztviselöjével és a horthysta-kormány ugyancsak a zsidó kérdéssel foglalkozó ügyosztályával meghatározzák a deportálásnak azt az ütemét, amely megfelel a birkenaui gázkamrák és kemencék elgázositási és elhamvasztási kapacitásának.

 




III. Új szállítmány érkezik

 A „Halál Rámpa” 1944-ben. Ez a hely volt a VÉGÁLLOMÁSA annak a Magyarországról, beleértve Észak-Erdélyböl is indított 147 szerelvény több mint 6000 berácsolt és lelakatolt marhavagonnak, amelyekben 434.351 ember, jórészben asszonyok és gyermekek voltak bezsúfolva. Itt, ezen a rámpán hajtották végre a NAGY SZELEKCIÓT. Minden szállítmányból, amely mintegy 3000 lelket számlált, legkevesebb kétezret halálra szelektáltak. Kedves barátaim, innen, erröl a vasúti rakodóról, amely látszólag olyan csendesnek és békésnek tünik, a 2000 kiszelektált ártatlan személyt EGYENESEN A GÁZKAMRÁK FELÉ IRÁNYÍTOTTÁK.

A fennmaradó 1000 ember, legalábbis ideiglenesen, rabszolgamunkára ítéltetett.

A képen két, üres vagonokból álló vasúti szerelvény látható. Ezek a vagonok, még 5-6 órával ezelött deportáltakkal voltak zsúfoltak. Most üresek, a deportáltak már végig mentek a „Halál Rámpán”. Az elötérben több SS katona látható, amint ellenörzik a rámpa minden szögletét, hogy „rendben” legyen minden a nemsokára befutó újabb transzportig. A háttérben pedig, a pályaudvar végén, néhány Häftling alakja vehetö ki, az úgynevezett „Kanada” munkacsoportból, akik éppen feladatuk teljesítésének vége felé értek, azaz elvégezték a vagonokban maradt csomagok, batyuk, kofferek beszállitását az erre kijelölt közeli raktárokba.

 




IV. Kiszállás a vagonokból

 

[IV-1]

A szerelvény megállt. Kinyitották, majd félretolták a kívülröl bezárt vagonajtókat. Kivétel nélkül, minden alkalommal a nyitott ajtókba folyton csak azt kiabálták, hogy ALLE HERAUS (vagyis kifelé, ki a vagonból), valamint azt, hogy ALLES DORT LASSEN (mindent otthagyni).

Az elsö parancsnak még örvendtünk is, hiszen fellélegezhettünk a nyomasztó utazás után. A második parancs viszont zavarba hozott. Sehogy sem értettük. Hogyan hagyjunk mindent a vagonban, a téli meleg ruhákat, a váltó fehérnemüt, a gyógyszeres dobozt, a kisgyermek-pelenkákat…?

Nem volt sem idö, sem lehetöség kérdéseket intézni és mégkevésbé választ várni.

Kezdetét vette a vagonokból való kiszállás.

 




[IV-2]

Már elsö látásra kivehetö hogy a vagonokból kiszálltak zöme anyák voltak gyerekeikkel.

 Ennek az a magyarázata, hogy már 1941 óta a 21 és 45 év közötti zsidó férfiakat behívták munkaszolgálatra, akiknek túlnyomó részét Ukrajnába vezényeltek, hogy megtisztítsák a front mögötti beaknásított területeket. Ennek persze az volt a következménye, hogy csaknem minden zsidó családban, a gettózás elött, alatt, a deportálás egész idöszakában, egészen a gázkamra bejáratáig a család minden problémája, az anyagi és szellemi egyaránt „drága, szent” édesanyáink vállaira nehezedett.

 




[IV-3]

Noha számtalanszor ismételgették a parancsszót, miszerint „Alles dort lassen”, mindent a vagonban hagyni, néhányan -- mint látható -- mégis magukkal ragadtak egy-egy csomagocskát. Furcsa módon az ott ólálkodó SS-ek úgy tettek, mintha nem vették volna észre. Számukra az volt a fontos, hogy minden gyorsan, zökkenésmentesen, pánik, sírás, ordítozás és föképpen eröszak alkalmazása nélkül menjen végbe.

 




[IV-4]

 A „Halál Rámpája” a vagonokból való kiszállás utolsó perceiben. A háttérben két épület látható (a sínek jobb és baloldalán) égbenyúló kéményeikkel. Ezek a II és III számú krematóriumok.

 




[IV-5]

1944 június 9-én családommal együtt egy ilyen vagonból szálltam ki, amilyen ezen a képen látható. Egymás mellett álltunk, nehogy elveszítsük egymást és kutató tekintettel fürkésztük a helyet, hogy sejtelmünk legyen vajon hól vagyunk, mit szándékoznak tenni velünk, milyen sors vár ránk? Egyszercsak a hangosanbeszélöre lettünk figyelmesek, amely, csodák-csodájára, gettóba zárásunk óta az elsö emberi hang volt:

Uraim és Hölgyeim,

Tudjuk, hogy nagyon fáradtak, az utazás kimerítö és fárasztó volt. Tudjuk, hogy szükölködtek élelemben és vízben. Sajnálatunkat fejezzük ki, de nem a mi hibánkból történt. Mindennek azonban most vége. Most a lágerbe kerülnek, ahol a munkaképesek dolgozni fognak és normális körülmények között fognak élni.

Sajnáljuk, de egy kellemetlen hírt is kell közöljünk, éspedig azt, hogy a lágerig, ahol el lesznek szállásolva körülbelül 3 km. a távolság és a mai napon nem rendelkezünk kellö szállítóeszközzel. Ezért arra kell kérjük, hogy

asszonyok, anyák 14 évnél kisebb gyerekeikkel, valamint az idösek, betegek, nyomorékok a Rámpa baloldalára húzódjanak.

A munkaképesek, akik gyalog is megtehetik az útat, sorakozzanak a Rámpa jobb oldalára.

Az utazás borzalmas körülményei után, amikor napokon át kínzott a szomjúság, éhség és levegötlenség, de föképpen a félelem és a bizonytalanság, lelki balzsam volt számunkra az elhangzott jóakarattal és megértéssel átitatott „monológ”.

Így történhetett aztán, hogy a családok szétszakítása, az örökre való szétválás pillanatai szinte zajtalanul, nagyon is rövid idö alatt ment végbe.

 




V. Az örökre való elválás pillanatai

 [V-1]

A gyerekes anyák csakhamar felsorakoztak a rámpa baloldalára.

Figyeljük csak meg a felvétel baloldalán lévö, ártatlan kicsinyeket, mintha egyenesen a szemünkbe néznének. Ott állnak és nyugodtan várakoznak, honnan is tudhatnák, hogy csupán percek választják el öket a haláltól? Miközben nézzük ezeket a gyerekeket, önkéntelenül is összerázkódunk és jön, hogy kiáltva kérdezzük:

Miért? Kinek állhat hatalmaban, hogy ezeknek és a hozzájuk hasonló egy millió gyereknek megvonják az élethez való jogát, csupán azért, mert zsidóknak születtek? Mi a teendö? Mit kell, mit lehet tenni, hogy ilyen és ehhez hasonló égbekiáltó szörnyüségek semerre és soha meg ne ismétlödjenek?



[V-2]

Íme egy másik csoport: anyák gyerekeikkel. A vagonok elött állnak és várják, hogy felszálljanak majd az értük jövö teherautókra, amelyek -- amint ezt ígérték -- elszállítják öket a lágerbeli szálláshelyre.

A pillanatfelvétel távolról sem képes visszaadni a megörökített valóság mély tragikumát. Gondoljanak csak arra, hogy ezek az emberek abban a meggyözödésben vannak, hogy még besötétedés elött ismét együtt lesznek családtagjaikkal.

Meg kell vallanom, hogy még most, 60 esztendö után is a legfájóbb, soha be nem gyógyuló seb a „Halál Rámpáján” ért engem, a családomtól való elválasztás pillanatában.

Anyám eltünt szemeim elöl, anélkül, hogy egy búcsúcsókot adhattam volna neki… Nem adódott alkalom, hogy megöleljem ikertestvéreimet, hogy karjaimba zárjam legfiatalabb öcsémet, a mindnyájunk által elkényeztetett Valentint. Hogyan is gondolhattam volna, hogy az SS-legények minden szava szemenszedett hazugság? Szemeimmel követtem távolodó anyámat, amint kézenfogva viszi a kis Valentint és maga elé tereli az ikreket, nehogy elveszítse öket a sokaságban. Hogyan is gondolhattam volna, hogy tekintetemmel utolsó útjukra követem öket?

 




[V-3]

 Férfiak egy csoportja várja a szelekciót.

 




[V-4]

 Egy másik férficsoport tagjai, ugyancsak a szelekcióra várva, észreveszik, hogy fényképezögép irányul feléjük és belebámulnak annak lencséjébe.

 




[V-5]

Ebben az oszlopban, amely a szelekciót végzö bizottság felé tart, jónéhányan akadnak olyanok, akiknek semmi esélyük nincs, hogy munkára szelektálják. Ezeket az embereket, a szelekció folytán, a gázkamrák felé terelik. Lám csak, annak a gyereknek az elsö sorból, vagy a balodalon lévö másik gyereknek, akinek valószinüleg nincs anyja, apjaik valahogyan magukkal vették, semmi esélyük nincs, hogy a munkaképesekhez sorolják és minden bizonnyal rövidesen a gázkamrában fejezik be rövid életüket.

Semmi kétség, hasonló sors vár a csoport közepén haladó, botokra támaszkodó két öregre is.

 




[V-6]

 Idös nagyapák és nagyanyák, nyomorékok és betegek, akik alig tudnak lábaikon megállni, ugyancsak a vagonok elött csoportosultak és várják, hogy értük jöjjön beígért teherautó.

 A teherautók valóban megérkeznek, de ahelyett, hogy abba a bizonyos „családi lágerbe” szállítaná öket, a gázkamra ajtaja elött teszik le a „rakományt”.

 



.

VI. A Nagy Szelekció

 [VI-1]

 A szelekciót megelözö elsö lépésként két különálló menetoszlopot alakítottak: férfiak és 14 évnél idösebb fiúk, illetve nök, beleértve az anyákat 14 évesnél fiatalabb gyerekeikkel.

 Mindkét oszlop valamennyi tagjának, külön-külön, el kell haladnia egy SS-ekböl álló bizottság elött.

A „Nagy Szelekció”, amely ideiglenesen életre vagy azonnali halálra ítél, most, perceken belül veszi kezdetét.

 

 


[VI-2]

 A szelekció minden alkalommal a nöi csoporttal kezdödik. Egyik oldalra kerülnek a munkaképesnek ítélt nök, a másikra az idös, beteg, munkára nem alkalmas asszonyok, valamint a kisgyermekes anyák. Ez utóbbi oszlopot egyenesen a gázkamrák felé irányítják. Elöfordul olykor, hogy az SS-bizottság elnöke észrevesz egy-egy fiatalabb, erösebbnek kinézö nöt csecsemöjével a karján (mint a képen is látható) és szinte udvarias hangon, ekképpen szól hozzá:

 „Asszonyom, látok maga mellett egy idösebb asszonyt, talán éppen a nagymamája, vagy nagynénje a gyereknek. Adja oda a kicsit és menjen át a másik oszlopba, akik gyalog mennek.”

Voltak, akik így cselekedtek és ezzel -- anélkül, hogy tudnák -- elkerülték az azonnali gázhalált. Más fiatalanyák viszont mégjobban mellükhöz szorították gyereküket és hisztérikusan felkiáltottak:

„ Nem engedem ki a karomból, az enyém, nem válok meg töle, inkább meghalok.”

„Asszonyom, ne pánikozzon -- szakította félbe az SS -- én nem parancsoltam, csupán javasoltam. Ha nem akar, rendbe van, menjen tovább a sorával.”

És a fiatalasszony melléhez szorított csecsemöjével boldogan haladt tovább a gázkamra felé, amelytöl immár csak néhányszáz méter választotta el.

 




[VI-3]

 Rendben folyik a szelekció. Az SS-ek nyugodtak, aljasságukat mézes-mázos szavaikkal álcázzák.  

Senkinek a sorban lépegetök közül pillanatra sem villant át az agyán, hogy minden egyes lépessel közelebb jutnak az elkerülhetetlen véghez, amely immár csak párszáz méternyi távolságra van.

 




[VI-4]

A nök és kisgyermekes anyák szelekciója a végéhez közeledik. Néhány perc múlva következik a férfiak és nagyobb fiúk szelekciója.

 




[VI-5]

Megkezdödött a férfiak és a 14 évnél nagyobb fiúk szelekciója.

 




[VI-6]

 Rabszolga munkára ítélt férficsoport.

 




VII. Munkára kiválasztott nök csoportja

 [VII-1]

Ezeknek a rabmunkára ítélt nöknek az arcáról és szemeiböl lerí a nyugtalanság, a bizonytalanság, a félelem.

 Mintha csak kérdeznék:

 „Vajon mikor fogjuk viszontlátni szeretteinket, akiktöl elválasztottak?”

 




[VII-2]

A munkára szelektált nök csoportja elindult a nöi láger felé.

 




VIII. A gázkamra felé vezetö út

 [VIII-1]

Anyák, nagyobbacska gyerekeiket kézen fogva, a kicsikéket karjukon -- közöttük még egy nagymami is -- sétatempóban haladnak a sínek mentén a gázkamrák felé.

Tekintetükböl egyáltalán nem vehetö ki a halál rémképe.

 




[VIII-2]

A két kismama, egyikük cscsemöjével a karján, és a körülöttük lévö hét másik gyerek most teszik életük utolsó lépéseit.

Valósággal mellbevág ennek a három gyermekalaknak a képe. A középsö, négy-öt évesnél nem lehet több, erösen fogja két kisebb testvérének a kezecskéit, nehogy eltévedjenek a … halál felé vezetö kijelölt útról. Ugye hihetetlen? Mégis ez a meztelen igazság.

 




[VIII-3]

Ez a fénykép a legelterjedtebb, legismertebb, valósággal jelképévé vált annak az útnak, amely a „Halál Rámpájától”, a sínek mentén elvezet a gázkamrákig. Ezt az útat több mint egymillió zsidó tette meg, zömében anya gyermekeivel, öregek és betegek.

 



.

IX. Az utolsó megállás

 

Négy kép következik. Az arcokon nyugodtság látszik, mintha a korábbiakban tett ígéretek teljesülnének. Az anyák tekintete gyermekeikre siklik, semmi jele a félelemnek.

S mégis…A most következö képek borzalmas jelenetekröl, a halálba vezetö út talán a legdrámaibb szakaszáról tanúskodik.

Azoknak, akiket a képen látunk, mondták, hogy noha rövid az út amit meg kell tenni, de mivel úgy tünik, hogy kissé elfáradtak, megpihenhetnek egy keveset. Szép volt a hely, ahol megálltak, fás terület, zöld fü, az öntözöberendezésböl vékony csíkban csordogált a víz. Aki szomjas volt ihatott, a gyerekek játszani kezdtek az üde gyepen. Akinek zsebében még lapult egy-egy szelet kenyér, odaadta a gyerekének, hogy majszoljon addig is amíg majd ételt osztanak. Már-már az öröm érzete vett erõt az anyákon, mikor a hancúrozó kicsinyeik ajkán mosoly jelent meg.

Még mindig senki sem gyanítja a szörnyü valóságot.A fákat szándékosan ültették ide, erre a helyre, egyáltalán nem azért, hogy kellemes árnyékot nyújtsanak, hanem azért, hogy eltakarják a száz méternél is közelebb lévö gázkamrákat és a hullaégetö kemencéket.

Erre a „pihenöre” azért volt szükség, mert -- minden porosz alaposság ellenére -- az emberirtás „tudományos” folyamatában sehogyse tudták elkerülni azt, hogy ne legyen kisebb-nagyobb fennakadás, idöeltolódás a megelözö transzport teljes likvidálási folyamata (a vetközötermeknek és maguknak a gázkamráknak a kiszellöztetése, a hullák teljes hamuvá égetése) és az új érkezök számára minden gyanút elhárító „szinpadi” rendezés között. Ezért, nem ritkán fordult elö, hogy az újonnan érkezett gázkamrajelölteknek néhány percet, vagy akár többtíz percet is várniok kellett, amíg megtehetik az utolsó száz métert.

 




[IX-1]

Ezen a felvételen a legmegkapóbb, amit látunk, a gyerekek, mint valami földre szállt ártatlan angyalkák. Mellettük az édesanyák, akik még tekintetükkel is ökrödnek felettük. De itt vannak az istenfélö öregek is, akik bölcs belenyugvással a gondviselésre bízzák magukat.

Valamennyiüknek egyetlen büne, hogy zsidóknak születtek. S ezért a bünért olyan megaláztatásban részesülnek, mint soha senki és a rövidesen sorra kerülö tömeggyilkosság leplezésére olyan förtelmes, cinikus hazugságban ringatják öket, ami példátlan az egész emberiség történetében.

Ezeknek a kiszolgáltatott lényeknek az „Übermenschek”, vagyis azok, akik „felsöbbrendü embereknek” minösítették önmagukat, rövid idövel ezelött még nyájas hangon, meggyözö módon azt mondták, hogy pihenjék ki egy keveset fáradalmaikat mielött szeretteikkel összekerülnek a családi lágerben.

A valóság azonban meröben más volt. Mindazoknak, akik a képen láthatók, ez volt életük utolsó „pihenöje”. Ahova a pihenés után érkezniük kellett, annak a kevesebbnek, mint száz méternek, ami ennek az útnak a végén volt, a vetközötermeket, a 2000 ember együttes elgázosítására tervezett kamrát, az emeleten müködö 15 halottégetö kemence kéményeinek ég felé emelkedö füstjének látványát eltakarták a sürün beültetett fák lombkoronái.

 




[IX-2]

Az elötérben lévök észreveszik, hogy fotóapparátus irányul feléjük és a gép lencséjébe tekintenek.

A háttérben lévök, szemmelláthatóan nyugodtan folytatják beszélgetésüket. Talán éppen annak a reményteljes álmuknak adnak kifejezést, hogy a nehezén immár túl vannak.

Végül ismét mondjuk ki a hátborzongató valóságot: mindazok, akik a képen láthatók, nagyon rövid idön belöl elhagyták a reménykeltö fás ligetet, a gázkamrákba toloncolták öket, holttesteiket felvonszolták az emeleten müködö kemencékbe, ahonnan csakhamar, mint hamu és füst távoztak.

 




[IX-3]

Gyerekek várakoznak nyugodt nemtörödömséggel. Hogy mit várnak? Fogalmuk sincsen róla.

Mindenesetre most friss levegöt szívhatnak, álldogálhatnak, sétálhatnak, akár le is dölhetnek, ahogy kedvük tartja.

Az anyák is lehiggadtak. Lám csak, a jobboldalt láthatók ajkaira -- csodák csodájára -- mosoly költözött. Nem kétséges azonban, hogy nagyon rövid idön belül ajkaikra fagyott ez a mosoly!

 




[IX-4]

Mi rosszat csináltak?

Milyen bünt követtek el ezek a gyerekek hogy "most, pár perc mulva" a halálba kell induljanak?

 




X. Az elkobzott csomagok sorsa

 

A deportáltak kétharmadát már közvetlenül az érkezés után meggyilkolták, a többieket, a „rabmunkára alkalmasokat” a lágerbe vitték. Tulajdonképpen ez a csoport is halálra volt ítélve, csak a „kivégzés” idöpontja halasztódott el. Ezt célozta a megfeszített munka, az élet fenntartásához sem elegendö élelemmennyiség, a sanyargatás, a sorozatos büntetések, az idönkint elkövetett, figyelmeztetésnek szánt nyilvános botozások, vagy kivégzések, munkabalesetek, betegségek, a nemmegfelelö orvosi ellátás, a legelemibb gyógyszereknek is a hiánya, valamint a deportáltakon, azaz élö embereken végzett „orvosi” kísérletek.

Miközben folyt az elgázosítás és az úgynevezett munkára alkalmasoknak a lágerbarakkokba való elszállásolása, egy különleges munkacsoport, amelyet -- ki tudja miért -- „Kanadásoknak” neveztek, összeszedte a vagonokban és „Halál Rámpán” maradt minden csomagot, valamennyi otthagyott dolgot, amiket aztán a közelben lévö 30 raktár egyikébe becipelt. A behordott holmikat pedig - bizonyos normativok szerint - részletekig menöen kiszortírozták: férfi-, nöi-, gyermek ruházati cikkek, lábbelik, ágynemük, órák, ékszerek, élelmiszerek és így tovább. Az így elrendezett és jól kiválogatott cikkeket becsomagolták. Ezeket a csomagokat a láger SS vezetösége a számára megadott németországi címekre küldte.

 




XI. ...És a halál ciklus gördül tovább

 

...6 óra telt el, nem több, amióta az utolsó deportált-szerelvény megérkezett Auschwitz-Birkenauba és megtörtént a kiszállás a „Halál Rámpára”. Az „Állomás” most csendes, üres, de az SS legények készenlétben állnak, már kémlelik a távolból feltünö mozdony füstjét, amely hozza a következö háromezres zsidó-transzportot.

...és ez a folyamat 1944 tavaszán és nyarán át, így, 6 órás ciklusban, szüntelenül, éjjel és nappal, megállás nélkül gördült tovább.

 


.

Thank You Note: We thank Susan Simpson Geroe of California, USA, for her help with the Hungarian spelling.
She is the author of the English translation of Magdalena Klein's Hungarian poems under the title "
Pearls and Lace."
Magdalena Klein survived the Birkenau-Auschwitz concentration camp only to commit suicide, one year later, in 1946.

.